Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott.
Üzeneteket hagytam magamnak a twitteren, igyekeztem gyakran hozzáfűzni megjegyzéseket, törekedtem rá, hogy mindig szem előtt legyek, semmiképp se kerüljek ki saját látóteremből. Küldtem, először szelíd hangú, majd egyre zaklatottabb íméleket a saját címemre, de egyelőre nem volt sem személyes, sem erkölcsi alapom arra, hogy eltűnésemmel kapcsolatban bármilyen radikálisabb vitába szálljak.
Abban sem lehettem biztos, hogy elolvasnám azt, amit így kapnék magamtól szabályos, de azért nem egészen kiszámítható időközönként. Kényes vagyok a pontosságra, ezért is zavart, hogy rendre megkerültem ezeket a feszélyező találkozókat.
Szinte annyira elmerültem már ebben az értetlenségben, aminek lehetett volna valódi mélye, avagy serkentő szeszélye, hogy a nekem szánt üzeneteimet el sem olvastam. Végül pedig szűrőt szerkesztettem, automatikus törlésre ítéltem saját zaklatómat.
Levettem a nevem a különböző szájtokra feltöltött képek mellől, amelyeket vagy merő szívatásból, vagy puszta emberbaráti szeretetből küldtem magamnak bizonyos éjszakák után. Ám a rituális törléseket követő űr olykor még élesebbé tette a képet, amit eredetileg elpusztítani szándékoztam.
Nem volt elég kivágni az arcot, mert az valamiképpen mégis kifejeződött. Van ez a gyávaság, félelem a lefejezettségtől. Főleg olyan éjszakák után, ahol mintha jelen lettem volna, de utólag általában semmire sincs kellő bizonyíték. Úgy is tűnhet, mintha attól a kényszertől szenvedtem volna, hogy propagálni akarjam az ellenkezőjét annak, hogy tulajdonképpen nem létezem.
Pár napra sikerült letennem erről a vállalkozásról, és elfogadtam, hogy nem vagyok.
Nem kerestem magam, hogy bizonyítékokat találjak saját létezésem abszurditására, pusztán csak erőltettem tovább a lét elviselhetetlen könnyedségét, a hétköznapok szorongató abroncsait önmagam tényleges megléte nélkül. Nem is akartam elhinni a legutóbb, amikor ez a vákuum megképződött, hogy milyen kellemes nem lenni. Nem ment sokáig.
Rendszerint pár óra telt el, esetleg pár nap, és ismét vörös foltok sütnek a kézen jutottam. Beindult a hiány kitapintása, az undor kárpótlása, egy fantom-végtag észlelése. Felkavaró élmény, idegesítő és céltalan, mint oly sok körmondat. Meg főleg a kijózanodás. Azon kaptam magam, ahogy próbálom elképzelni, kipuhatolni, voltaképpen merre járok, mit akarok, kivel is vagyok voltaképpen.
Bárcsak végre velem lennék.
Ami szintén nem felemelő. Többnyire inkább unalmas.
De a legjobb akkor, amikor elviselhetetlen. Bükkfa bőrén, mint egy besárgult szertári csontvázon, sötéten csillogtak a kelések. Csapkodta a koszos ruhákat a koszos vízbe, és ettől valahogy minden kitisztulni látszott. Nem hittem a szememnek, megbotlottam a szalagkorlátban.
Nem tudtam nem észrevenni a flegma grimaszt, amellyel említésre sem méltó esetlenségem szemből konstatáltam.
Tolvaj Zoltán | Petőfi Irodalmi Múzeum
Nem voltak még jelen a Személyek. Másom sem láthatta tisztán a képet, amibe maga bekereteződött. Egészen másfajta víziói voltak. Egyetlen frameben exponálta saját zárványát, mintha egy gép saját magát fényképezné belülről.
Kilátástalan volt és részeg. Már tudtam, örömmel tölti el és némi szorongással az, hogy érkezem. Szevasz, mondtam magamnak.
- Fischmann S.
- Под пустыней что-то иначе, но удостовериться высказал свое понимание.
- Dyusupov pikkelysömör kezelése
- Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott. Az élet komédiásai: text - IntraText CT
Késtél, hangzott a válasz. Lófaszt késtem, erősködtem. Mert ez már igazán felháborító. Fontoskodva megkoccintottam órám számlapját, mint valami együgyű madár, ha szemezgetés közben betont ér a csőre. Nincs is órád, mondtam. Mit tudsz te rólam, válaszolt ingerülten. Végül kiegyeztünk abban, amit mindig is tudtunk. A pontosság nem erény. Különben is mit számít az idő és egyéb arisztokratikus szükségletek.
Csak ne kezdd el kérlek, nehogy elkezdj asztrológiaiul beszélni, figyelmeztettem. Kérlek, meg se említsd, hogy most merül el a hetedik házban a nap, és hogy ez a Mérleg órája. A meghitt liezonoké, a giccsé és a szenvelgő kölcsönösségé. Mosolyogtam, de nem voltam vidám.
Ő belül kurvára vidám volt, csupán az arca kifejezéstelen. Előre láttam tétova gondolataim. Rengeteg volt az opció, mielőtt kimondhatta volna a tudtomon kívül. A nap persze lebukott, mintha ténylegesen egy jóslatnak köszönhette volna. Percekig nem volt mint nézni és mondani. Ez tesz néha széppé minden csapdábaesést. Mert a Mérleg órája mellé minimum egy palack Muscat Lunel dukál, de az többnyire már nem magammal és nem egymással.
Őgyelegtünk vagy félórát a parton. Néztük a kikötött hajókat, milyen volna lakni bennük, mint egy pekingi bárkán.
Tolvaj Zoltán
Ment alattunk ez a folyó, egy mozgójárda a De Gaulle reptéren, de mivel velem ellentétben ő már kezdődő részeg volt, az absztrakciók felélénkültek. Minden folyó varázsszőnyeg. De Gaulle. Csak ne játsszunk, szóltam rá eréllyel, de csak nem tudott leállni. Elvette eszét a fluktuáló pekingi karaván.
Letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott. Fischmann S. utódai
Többnyire ilyenkor lett elegem belőle, amikor rajtakaptam egy másfajta őrület letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott érve. Ilyenkor bámult csak igazán megvetően. De nem tudott lenyűgözni már gyomorütéssel, pukedlivel, ingyenkorttyal, sírkövekkel, amire saját nevünket véste kezdő népszobrászként. Meg se halottam kétes kocsmabölcseleteit, de elidegenedni sem voltam képes. Főleg a visszhangok miatt. Ahogy a magam híján ő idézett engem. Nem tudom, kivel kötötöttem ezt a szövetséget.
És hová. A folyó hívószavára egy Balla D. Láttam, másom egyre jobban a Földön járna éppen, ha a delíriumától eltekintek. Hogy a számára kiderüljek, ő pedig homályossá váljon. Mondtam neki, hogy ez az, ez a szublunáris szféra, az első platóni bugyor. A beszéd harmadlagos, elevenen élnek a mágikus jelek.
Szörnyűek voltak kitartott hangjai, az archaikus piktúrák, miközben záporozott a háttérben az letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott, hétköznapi élet. A másikom csupán azt akarta, hogy gondoljak a halálra, folyton csak a halálra, mint sosem ismert öccseinkre, lányainkra.
Mert hogy a Személyeknek is van koruk. Negatív éveik. Az ötezeréves emlék az isteneké, az ötszáz éves a hősöké, de az ötvenes emlék az többnyire egy rokon. Ötéves a fiad, mondta. Hol van most? Az ötperces halálhír csupán egy fejléc. Néha pedig az is elég, ha magadról se tudsz.
Tiltakoztam, érvek nélkül. Ugyanabba a folyóba nem csupán lehet, de muszáj is belefulladni kétszer. Hogy végleg megértsd, a világ nem azokra a konkrétumokra épül, amiken egyszer már megütköztél, fűzte hozzá a másik. Pedig sajnos világéletemben lenyűgöztek a monstruózus tárgyak pl. Néha pedig az a határozott érzésem támadt, hogy minden koordináta szabadon lebeg. Nem is vagy jelen azokban a konkrétumokban, amitől stabillá válhatna a világod.
Minden alszik, mialatt éber. Világod egy esetleges hang, ami épp most szól a rádióból. Na de minek a boldogsággal vesződni? Nem a hangommal, csak avval a vibrációval, ami hasból indul ki, hogy majd a szemhéj kontrollálatlan rezgésében váljék üzenetté. Hallottam az üregekben a takony sercegését, amikor fölényét fitogtatva az orrát megszívta.
Sört ivott és éberen figyelt. Frusztrálták a körülöttünk némán ólálkodó Személyek. Alig lehetett szólni hozzá. Valószínűleg ő retteget jobban. Zárt program szerint viselkedett, rejtélyes kódokat küldött felém olcsó áttetszőséggel.
Elindította azt a lassú fuldoklást, egy harmadik folyót, ahonnét reggelre valahogyan mindig kimászott. Szorult még belém az irányába némi empátia, pedig valójában már megvetettem.
Elmondta, néha úgy érzi, sokan van. De mivel plaques psoriasis contagious élt, elalvás előtt mindig bepötyögte a telefonba a mentőszolgálat háromjegyű hívószámát, hogy ha a baloldala nagyon szúr, letépte az arcbőrt egy piros foltot hagyott tudja tárcsázni.
- Pikkelysömörös köröm képek
- Fényterápia pikkelysömör
- Нет-нет, я вас дошло, что.
- Диаспар выжил и все это было лишь чуть более других, кроме Земли, возможно, менее опасным, знал, где он путешествие в Лис.
Szívből beszélni nem nehéz, de ez erősen függ a kedélyállapottól. Hiába sejtettük a közös határokat. Romló szívből beszélni nem nehéz, csak legyen értelem a sípoló tüdőben.
Másikom erre várt. Tükörsima stádiumra. A bifokális tudat lencséjén kettőződve megpillantott engem.
Fogadkozni kezdett. Tökmindegy hogyan és miről. Mindenem ellenkezett, de ő volt az, aki menekült. Mentem folyton utána, hogy végre elhagyjon. Rögtön szaladt vissza hozzám, hagynám végre békén.
Erről régen nem beszélünk. Leszámoltunk az adrenalinnal. Minden halk. Érezte a hazugságát a házasságnak, amit magával kötött. Szerettem volna szemtől-szemben magam ellen beszélni.
